• Gyenes A. Fanni

„A mi generációnk feladata, hogy ne legyen köztünk politikai vagy ideológiai kettészakadás”–

– interjú Gombó Viola Lottival


Gombó Viola Lotti idén végez a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Azaz csak végezne. Beszélgettünk az egyetem körül zajló változások megéléséről, a nézők jelenlétéről vagy éppen hiányáról, karanténolvasmányokról, színpadi könyvadaptációkról és filmes főszerepről is.



Ebben az évadban töltenéd szakmai gyakorlatodat, a Katona József Színházban és az Orlai Produkciós Irodánál is játszottál. Nehéz most erről beszélni, de hol tudnád magad legjobban elképzelni a jövőben?



Színházi téren sajnos ez az év nem volt munkával teli számomra. Nyilván kecsegtető, hogy az Orlai Produkciós Irodánál harmadév óta játszom. Ők egy olyan csapat, ahol biztonságban érzem magam, a szerepek egyre nagyobbak és van egyfajta színi oktatás is. Régen ez egy bevett szokás volt, hogy ha színházhoz szerződtek a színészek, akkor fokozatosan terhelték őket szerepekkel. Ez már annyira nem divat, inkább a szabadúszás vagy a filmezés került előtérbe, ezért szerencsésnek mondhatom magam, hogy ennél a színháznál olyan szerepeket kapok, amik egyre színesebbek, egyre nehezebbek. Így kaptam tavaly egy főszerepet is, ami a járvány miatt nem tudott elindulni, de most februárban végre megtartottuk az olvasópróbáját.



Melyik ez a darab?


David Hare Szerepeink című darabját állítja színpadra Valló Péter, Hernádi Judittal játszom együtt. Egy másik darabot pedig osztályfőnököm, Pelsőczky Réka rendez, amiben játszani fogok, Budapest, Budapest címen. Igazi nyári darab, abban bízunk, hogy akkor már játszhatunk közönség előtt is.



Fotó: Takács Attila

Férjek és feleségek

( a képen Gombó Viola Lotti, Ötvös András)

Rendező: Szabó Máté. Orlai Produkció



Hogy lehet ezt feldolgozni, hogy egy évet kell várj egy darabra, hogy játszhasd?


Nehezen. Nyilván annak, aki művészettel foglalkozik egy várakozási mechanizmus lépett be az életébe: mikor lehet újra rendesen dolgozni. A produkciós asszisztens naponta tervezi újra az egész évadot, majd utána az egész törlődik. Ez minden színházi dolgozónak ugyanilyen nehéz, nem csak nekem. Ahhoz voltam viszonylag korán hozzászokva, hogy sok ember előtt játszom. Nagyon megszerettem, élveztem és borzalmas a hiánya. Hiányzik, hogy az emberek ott üljenek. Csinálunk színházi felvételeket, de nincsenek ott a nézők, tehát azonnali reakció sincs. A karantén alatt felgyűltek bennem a kreatív energiák és nem nagyon tudtam vele mit kezdeni, mert azt a fajta munkát, amiben ennyire meg voltak eddig mozgatva az érzelmeim vagy a hangom, azt nem tudtam pótolni. A futás vagy a sütés az mégsem terhelt le olyan mértékben, mint a színpadi próbák és előadások.



Fotó: Cseke Tamás


Nagyon izgat engem ez az egész, hogy mennyire erősen a nézőkkel működik ez csak igazán.


Igen. Mindig nagyon érzi az ember, hogy most milyen a közönség, fagyosabb vagy már rögtön veszi a poénokat. Meg szoktuk beszélni, hogy mikor harapósabb a hangulat vagy mikor oldódnak fel könnyebben. Ez most sajnos nincs, de el lehet mással ütni az időt, például olvasással.


Most mit olvasol? Van olyan könyv, amit halogattál, de végre jutott rá időd?


Most Királyhegyi Pál Első kétszáz évem-et kezdtem el olvasni. Egy elmaradt vizsgámra, magyar drámatörténetre tizenegy könyvet kellett elolvasnom, ezekből is szívesen ajánlok, mert éppen aktuális olvasmányaim.


Ajánlhatsz.


Szomory Dezső Hermelin és Molnár Ferenc A testőr drámáját ajánlanám.


Amerikai írókat szintén vittetek színpadra: Charles Bukowskitól A kezdőt, F. Scott Fitzgeraldtól a Szépek és Átkozottakat. Mindketten a huszadik század Amerikájának, ha úgy_vesszük_korlenyomata.

Na például, ha Bukowskit olvasnak az emberek, az jó. A kezdőt, Macskákat is ajánlani tudom vagy A vén kujon feljegyzéseit. Fitzgerald-ot is szeretem, bár nem annyira az én világom ez az elitista pompa. Megnéztem ANagy Gatsbyt ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében, mikor együtt dolgoztunk volna, ami a járvány miatt megszakadt. Az nagyon tetszett, szerettem a regényt is, a Baz Luhrmann-film hangulatát is. Szóval tetszik ez a romantikus gazdagság, de távol áll tőlem, inkább Bukowski naturális, odamondó, de mégis szerethető, pikírt stílusa, ami közelebb áll hozzám. Sándor D. Máté rendezésében, A kezdőben is sok-sok epizódszerű jelenet van egymás után. Azt nem tudom láttad-e.



Fotó: Éder Vera

Szépek és átkozottak ( a képen Kenéz Ágoston, Gombó Viola Lotti)

Rendező: Vadász Krisztina, Ódry Színpad


Láttam.


De jó! És tetszett amúgy?


Nagyon! Most láttam ősszel a Jurányiban, tehát nem az eredeti helyén, az Ódry Színpadon. Sokan voltunk, végre lehetett újra színházba menni, egyike volt az elsőknek, amit láttam karantén után. Olyan jó volt, hogy éreztem a narancsillatot és az ember annyira boldog tud lenni csak attól, hogy testközelben érzi, szó szerint szagolja a színházat.


Amikor befogadta a Katona József Színház, a tér miatt aggódtam, mert a Kamrában játszottuk. Azt éreztem, hogy a közönség fél bizonyos jeleneteknél, a narancsdobálásnál vagy a fiúk pogózásakor, de ennek ellenére nagyon pozitívak voltak a visszajelzések. Sok mindent át kellett rendeznie Daninak, mert az eredeti térben a nézőtér középen van és akörül futkorászunk. A Jurányiban is kifejezetten reagensek voltak a nézők, szóval örülök. Én is nagyon szeretem ezt az előadást, igazi emberek, igazi figurák vannak benne. Valahogy Bukowski világával tudok azonosulni. Ott az anyuka, aki pincérnőként dolgozik, hazamegy, otthon van a fia és az ő barátja, aki meg rá akar mászni az anyjára… Még ha nem is játszom egy jelenetben, imádom nézni mi történik a színpadon. Például van egy jelenet, amelyben látunk egy apát, akire a gyereke hősként tekint, majd az ő szeme láttára szégyenül meg, mert narancsot lop. Nagyon érdekes ez az értékvesztés.


Érezhetően más hangulat volt, mintha márciusban nézem meg, amikor a premierje volt az Ódry-n.

Ezeket az előadásokat nem tudjuk majd tovább vinni sajnos, mert az új vezetőség nem írta alá, hogy játszhatjuk. Elvileg az iskola tulajdona volt az előadás, a díszlettel együtt, ezért valószínűleg nem, de nem adjuk fel.


Említetted ifj. Vidnyánszky Attilát, akivel a Kabarét próbáltátok. Azt milyen volt elengedni kvázi félkészen?


Mivel akkor ez volt az egyetlen próbafolyamatom és nagyon jó szerepet kaptam benne, ezért fontosnak tartottam, hogy ne próbáljak egyszerre három előadást. Már az Ódry Színpadon álltunk magassarkúban koreográfiát és éneket gyakorolva, amikor kaptuk a hírt, hogy bezár az egyetem. Ott álltunk a színpadon és azt se tudtuk, hogy mi az, hogy koronavírus. Sokat próbáltam benne és ezért nagyon sajnáltam, hogy így alakult, most is le tudom táncolni a koreókat, ha kell. Imádtam ezt a szerepet, ezt a világot, Attilával nekem nagyon jó volt találkozni, pozitív, pörgős rendező, ez új volt nekem. Izgalmas, hogy ő már egy tapasztalt rendező, mégis van benne egy pozitív, friss lendületesség. Azt éreztem, hogy végig adja a lendületet az embernek és vele együtt játszik. Nekem ez egy jó találkozás volt és nagyon sajnálom, hogy ilyen elvágólagosan vége szakadt, mintha behúznánk a kéziféket.


Úgy látszik most megtalálnak a főszerepek, A Becsúszó szerelemben is az egyik női főszereplőt alakítod, ami azért ritka egy akkori harmadéves hallgatónál. A színház vagy a filmezés világa áll közelebb hozzád?


Mindkettőt szeretném csinálni. Nekem a színház is ugyanolyan szenvedély, mint a forgatások. Ami új élmény volt, az az, hogy mennyire valósághűen vannak ott a figurák a filmen. Ráraknak az emberre egy sebet, ami tényleg úgy néz ki, mint egy seb, a partnerem meg közelről néz a szemembe és úgy mondja a szöveget. Nem hangosan, nem gesztikulál. Annyira hiperreálisan élethű az egész, hogy igazán finom dolgokat lehet benne csinálni. Ez a színházra is igaz tud lenni persze. Például a jelenidejűsége, mint közösségi élmény, felülmúlhatatlan. Az az impulzus, amit a nézők közvetlenül adnak, az a reakció nincs filmen. Hiába játszol jól egy jelenetben, esetleg a stáb nevethet vagy utána megtapsolnak, de általában felvétel után mindenki siet a maga dolgára, visszahelyez mindent kezdőbe vagy átáll a következő jelenetre. Utána esetleg odajön a rendező, hogy „még egyszer” vagy „megvan, megvan”, de ilyenkor nézői reakció csak a bemutató után jut vissza a színészhez. Szóval a sikerélményt és a közönség visszajelzését máskor és máshogyan tapasztalom. De mindkét műfajt szeretem.


Egy kicsit visszakanyarodom. Kaposváron végeztél egy évet. Az tervben volt, hogy megpróbálod a Színműn? Amikor felvettek téged, akkor gondolkodtál azon, hogy akkor itt csinálom végig, vagy mindenképpen Pest volt a cél?


A képzés során alakult ki bennem. Teljes mértékben hittem az elején abban, hogy Kaposvár az én helyem, itt vagyok a közösségemben. Az osztály az csodálatos és a mai napig egy csomót találkozom velük, nagyon szeretem őket. Sajnos az oktatás terén voltak hiányérzeteim. Az az igazság, hogy amikor újra felvételiztem a Színműre, akkor egyértelműen éreztem, hogy azok a tanárok és mesterek, akik engem kiválasztottak arra, hogy az osztályuk része legyek, ők tényleg olyan gondviselést biztosítanak számomra, ami egy életen át fog tartani. A Színműn eleinte kapkodtam a fejem, hogy hogyan fogok teljesíteni. Aztán szépen lassan ráéreztem. Egy idő után bekapcsoltam, azt gondoltam, hogy nekem ez megy és imádom ezt csinálni. A jelenlegi osztálytársaim a legjobb barátaim most is. A kaposvári és a pesti osztályom egyébként is közel áll egymáshoz, nincs semmilyen harag vagy megosztottság, hogy ő kaposvári vagy hogy ő a Nemzetiben próbál, én pedig a Katonában. Ugyanúgy röhögünk a szakmánk erősségein vagy gyengeségein, hogy melyik kolléga mit mond, hogy melyik rendező mit csinál és te hol vagy ebben az egészben. Semmi politikai vagy ideológiai kettészakadás nincs közöttünk. Az a mi generációnk feladata, hogy így is maradjon, bár próbálkoznak a szakma megosztásával, de jó lenne tanulni az előző generáció hibáiból és nem megismételni ugyanazt.



Fotó: Gyenes A. Fanni, az interjú Zoom-on keresztül készült.


A mestereitek (Pelsőczy Réka, Rába Roland – a szerk.) hogyan tartják bennetek a lelket?

Nyilvánvalóan mindent megtesznek annak az érdekében, hogy be tudjuk fejezni az iskolát, kapjunk diplomát, illetve, hogy jó szakmai helyeken legyünk és legyen munkánk. Ebben segítenek minket, ahogy tudnak. Abszolút patronálnak. Mindig hívtak szakmabelieket a vizsgáinkra, azokat is, akiket mi külön szerettünk volna. Most már szabadabbak vagyunk, az utolsó két évben nekünk is ki kellett tapasztalnunk, hogy hogyan lehet önállóan érvényesülni. Önműködő folyamattá válik: mint a madaraknál, a szülők megtanítják, hogy hogyan repüljenek – először csak kis távokat tesznek meg, és addig ott az anyukájuk, később már megpróbálnak maguktól szárnyalni. Próbálunk nem lezuhanni.


Ez nem csak egy szakmai támogatás, hanem mentális is.


Persze. Szinte barátok lettünk és egy kollegiális viszony is kialakult. Csodálatos színészek és mellette rendeznek is, de különösképpen jó élmény, amikor velük játszom egy darabban. Az egyetemen fejlődtünk ki tinédzserből fiatal felnőtté, ezért jól ismerjük egymásnak a személyiségét, a családi hátterét. Ők szemtanúi voltak ennek a folyamatnak és nagyon tudják (ha nem jobban, akár még a szüleinknél is jobban), hogy kik vagyunk mi.


Hogyan látod most a jövődet az egyetemmel kapcsolatban?


Volt egy érzésem az ötödévben, - mielőtt tudtam volna, hogy tönkreteszik az egyetemet - hogy nehéz lesz elszakadni lelkileg ettől az épülettől, ezektől az emberektől, intézménytől és életformától. Épp ezért furcsa, hogy így lett vége mindennek, nem csak a mi osztályunknak, hanem alle zusammen. Mindig úgy gondoltam rá, hogy vissza fogok járni a büfébe bulizni, megnézem az alattunk járók vizsgáit. Azt hittem lesz pár év az életemben, amikor vissza-visszajárogatok és követem a sorsát az intézménynek. Nem így alakultak a dolgok, de még sok évet tudok még ezzel foglalkozni, hiszen a Freeszfe Egyesületre nem úgy tekintek, mint egy munkára, hanem mint egy új inspiráló közeg létrehozására, ahol ugyanaz a szellemiség, mint az egyetemfoglalás alatt és ugyanaz a cél, ami akkor fogalmazódott meg. Akkor is megtaláltam és most is meg fogom találni a feladatomat, csak már nincs az a nyomás, hogy mikor vágják el az internetkábelünket. Persze jópár évig még nem fogja tudni pótolni az egyetem által biztosított hivatalos papírt, azaz diplomát, de az évek során nem egy színész bizonyította, hogy nem ez a legfontosabb tényező a pályán, gondoljunk csak Csákányi Eszterre vagy Thuróczy Szabolcsra. Az intellektuális tőke a legfontosabb és az nálunk van.


Az egyetem szerves részét képezte az Ódry Színpad is, ahol sok egyetemi előadást mutattak be és nem utolsó sorban ott osztották ki a diplomákat is. Jól sejtem, hogy most ez is kérdéses?


Az Ódry Színpadon volt egy hagyomány, hogy a végzős osztályok felmentek a színpadra, egyenként átvették a diplomájukat, kezet ráztak a rektorral, osztályfőnökeikkel, meghajoltak a színpadon és ekkor mindenki elordította a nevüket torkaszakadtából, barátok, családtagok, az egyetemi hallgatók együtt. Ezekre a diplomaosztókra mindig elmentem, még ha nem is ismertük egymást annyira és arról álmodoztam, hogy amikor én végzek velem is ez fog történni. Nehezen tudom elképzelni, hogy az új vezetéssel kezet rázzak és mosolyogjak, akiknek fél évvel ezelőtt még élőláncot álltunk.



Fotó: Éder Vera

A kezdő

(a képen Gombó Viola Lotti és Major Erik)

Rendező: Sándor Dániel Máté, Ódry Színpad



Mindezek fényében, hogyan látod a jövődet színészként?


Nem akarom nagyon posztapokaliptikusan látni a dolgokat, de nem jó, ha a politika ennyire kiveszi a részét a kulturális életből. Partizánban láttam Hanol Ádámmal és Pál Marcival egy interjút (A család az család kampány elindítói – a szerk.), akik arról beszéltek, hogy mennyit gondoltak arra, hogy el kéne menni innen. Ők mondták, hogy ha nem mi maradunk itt és harcolunk akkor ki fog. Ugyanezt érzem: ha mi nem védjük meg ezt az ügyet, ami már a kultúra és az oktatás ügye is, akkor ki. Motivál, hogy valami izgalmasban részt vehetek, valami új dologban. A színházművészet megérett arra, hogy újragondolja önmagát, talán pont ez kellene legyen az öröm az ürömben. Égető szükség lenne egy Bárka Színházra, egy Szputnyikra; a Proton, és k2 Színházból is többre. Hiszek abban, hogy a kortársaim nagyon tehetségesek és létre tudnak hozni valami olyat, amihez érdemes csatlakozni. Látom a fényt az alagút végén. Mundruczó Kornél nyilatkozta, hogy mindig van egy erősebb generáció, amelyik megfogja ezt a kulturális hatalmat és nem engedi, amíg ki nem öregedik. Az ő generációja nem volt elég erős, hogy ezt a hatalmat leváltsa, de hiszi, – és ezzel én is egyet tudok érteni – hogy most érett meg ez a dolog.



Fotó: Cseke Tamás


Van egy hagyományunk, hogy az előző interjúalany mindig kérdez – látatlanban - a következőtől. Nem tudja, hogy ki lesz, így teljesen random a kérdés. Voltál-e már valaha 10 percnél tovább boldog, és ha igen, akkor mitől és mikor?


Amikor felvettek a Színműre, akkor szerintem napokig. Akkor is, amikor megtudtam, hogy bekerültem a filmbe, de ahhoz semmi nem volt mérhető, amikor felvettek. Rékáék nagyon jófejek voltak, mondták, hogy csak felolvassák a nevüket azoknak, akiket felvettek, és megkérik őket, hogy menjenek ki egy másik terembe. Ez amiatt kellett, hogy egységben maradjanak a csoportok, ha valaki sír vagy nevet, mindenki meg tudja élni azt az érzést, ami őt éppen elfogta. Emlékszem, hogy a lányok közül nekem mondták ki először a nevemet és futottam a másik terembe, amint kimondták. Az összes többi osztály ott szokta várni, hogy kiket vesznek fel. Gratuláltak, megöleltek, hogy „üdvözlünk a Színműn”. Nagyon felemelő volt. Rékáék ott maradtak azokkal, akiknek abban az évben nemet mondtak, és felajánlották a lehetőséget, hogy kávéznak és beszélgetnek velük, hogy miért döntöttek így és mit gondolnak. Tudom, hogy ez utána meg is valósult, mert van olyan, akit következő évben felvettek Máté Gáborék és elmesélte, hogy ez neki ez jó élmény volt és tudtak tanácsot adni. Szóval ez volt a legboldogabb pillanatom. Az a nyár nagyon boldog volt, olyan volt, mintha felvettek volna a Roxfortba. Érdekes erre visszagondolni, hiszen ezentúl már nem ugyanazt fogja jelenteni a „gratulálunk felvettek a Színműre.”



Az interjút készítette: Gyenes A. Fanni



Borítókép:

Cseke Tamás


Köszönjük Tamásnak, hogy felhasználhattuk a képeit. A jelenlegi helyzet miatt Zoom-on készült az interjú.


Cseke Tamás bemutatkozója:


"Marosvásárhelyi születésű, jelenleg Budapesten tevékenykedő fotós vagyok. Szerintem egy portré sosem végtermék, hanem magának a fotózásnak a lenyomata. Minél jobb a hangulat, annál jobb képek születnek, annál több energiát hordoznak magukkal a képek. Igyekszem ebben a mentalitásban alkotni."


Instagram @cstmsphoto

Weboldal: www.cseketamas.com




1,216 views0 comments