Search
  • zeleiagi

„Semmit nem bántam meg és semmit nem csinálnék máshogy” - interjú Bán Bálinttal

Updated: Jul 22

Bán Bálint 2014-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Egy év szabadúszás után, 2015-ben szerződött a Thália Színházhoz. Öt év után úgy döntött, a 2020/2021-es évadot már a k2 Színháznál folytatja.


A 2019/2020-as évadban láttam először Bálintot színpadon: a Thália Színházban a Trainspotting című előadásban (Horváth Csaba rendezése) , majd a Mady Baby-ben a Jurányi Házban (Radnai Márk rendezése). Közhely azt írni, hogy egyik sem egyszerű darab. De tényleg nem azok. Drogok, prostitúció, kitaszított emberek, nem happy-enddel végződő sorsok. A Mady Baby az V. TITÁNium Színházi Szemle Jurányi – díjas produkciója, a Füge Produkció, a TITÁNium Színház Szemle és a 011 Alkotócsoport közös előadása. Bán Bálint és Mózes András közös pályázataként nyert.


Bán Bálinttal pályájáról, az elmúlt évadról és a terveiről beszélgettem.


Kezdjük egy játékkal! A Poket zsebkönyvek által kiadott söralátéteket már egyszer elővettem egy interjúban, és nagy sikere volt az olvasók körében. Újra elhoztam ezeket: mindegyiken egy kérdés szerepel. „Ugord át a small talkot, tedd fel a kérdést!”. Ugorjuk át, húzz egy zöld és egy piros kártyát.


Az az egyik kérdés, hogy az ovis jeled hatással volt-e az életedre.


A másikon egy idézet szerepel: „S miért lát kicsivel többet az ember, ha csöndesen ül egy percig... így... s behúnyja a szemét?...”

(Dsida Jenő: Megint csupa kérdés (részlet))



Fotó: Gyenes Fanni


Az óvodai jelem a szemüveg volt, amit nem igazán szerettem, valami vagányabbra vágytam volna. Mennyivel inkább kisfiúknak való egy mozdony, autó, repülő, vagy egy focilabda! A szemüveg egy kis csalódás volt, de ennél jobban talán nem határozta meg az életemet. Az olvasás jut még róla eszembe. Az irodalommal viszonylag későn kerültem baráti viszonyba, egy gimnáziumi tanárom, Tamás Ferenc hatására. Akaratos, öntörvényű gyerek voltam, ez a mai napig igaz rám. Apám mindig azt meséli rólam, hogy irányíthatatlan voltam – nem rossz értelemben, hanem hogy megvolt a saját véleményem, a saját utam, és ezt tudtam is képviselni.


Milyenek voltak a gimnáziumi évek?


Jó nevű gimibe, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba jártam, ahol a tanárok között a csibészségem nem talált vetélytársra, mindig találtam kibúvókat. Elkértem a házirendet, elolvastam és kiskapukat kerestem benne, hogy hogyan tudok csibész maradni, hogyan tudom a saját érdekeimet úgy képviselni, hogy az jogszerű legyen. Az ellenőrzőimet is mindig valami meghökkentő kötésbe raktam bele: vagy rockernek kipingált csecsemők voltak rajta, vagy egy autóparkolási büntetőcsomagba raktam bele. Minden évben le kellett adni év végén az ellenőrzőket és imádtam ezt a kis polgárpukkasztást.


Hogyan próbálták lekötni a tanárok ezeket a kreatív energiákat?


Bár az irodalom tele van kreativitással, varázslattal és csomó izgalmas, felderítetlen dologgal, eleinte nem sikerült megszerettetniük velem, akkor még nem nyitottam felé. Fociztam az udvaron, verseny sportoltam, és jobban érdekeltek a mozgalmas, kültéri tevékenységek, mint a könyvmoly lét. Aztán jött Tamás Ferenc, az irodalomtanárom, fölém kerekedett az emberi nagyságával, tudásával. Ő keltette fel az érdeklődésemet az irodalom iránt, általa láttam meg benne a végtelen lehetőségek tárházát. Nagyon erős hatást gyakorolt rám és ő volt az, akinek elmondtam, hogy szeretnék felvételezni a Színműre. Elsőre meglepődött, hogy ilyen pályára készülök. Később kiderült, hogy Pelsőczy Rékát is ő készítette fel annak idején.


Szerettél volna a versenysport irányába elindulni?


Egyik sportágban sem voltam elég tehetséges. Úsztam, vízilabdáztam, atletizáltam, falat másztam, eveztem, bokszoltam, mindig ugrásszerűen jól indítottam a különböző sportágakban, de aztán megrekedtem. Mindig éppen csak lemaradtam az élmezőnyről, ami elképesztően nagy csalódást okozott, nem kaptam elég sikerélményt. Máig megmaradt számomra a sport szeretete, a víz a lételemem, de tudtam, hogy nem leszek versenysportoló.


Hogyan lettél színész?


Felfedeztem egy ideje, hogy mindig más választ adok arra, hogyan jött a színház. Valószínűleg ezzel minden színész így van. Azt hiszem, nálam ez oda vezethető vissza, hogy a legtöbb örömömet, a legtöbb szenvedélyt végül ebben találtam meg, sikerélményem is volt benne, ez tudott kiteljesíteni. Körülbelül az utolsó két gimnáziumi évben foglalkoztatott igazán az irodalom, akkorra értem meg arra, hogy ez iránt is nyitott tudjak lenni. Akkor értettem meg olyan összefüggéseket, amelyek egy komoly regényt vagy verseskötetet jellemezhetnek.


Melyik volt az első meghatározó mű vagy szerző számodra?


Szívesen olvasok verseket és mindig megállapítom, hogy nem olvasok eleget. A nagy klasszikusok voltak a kedvenceim, a mai napig ők: Vörösmarty, Babits, Arany, Petőfi, József Attila. Az egyik kedvenc versem pedig egy Brecht-vers. Az első meghatározó talán A Legyek ura volt számomra. Tizenhárom-tizennégy éves korban, a kötelezőkre az ember nem haraptam rá annyira: egy Kincskereső kisködmönre vagy egy Kőszívű ember fiaira. Azt gondolom, hogy sokszor rosszul időzítik ezeket az olvasmányokat, amikor kaptuk, akkor nem tudtam megbékülni velük.


Elsőre felvettek a Színműre. Mit mondanál most az akkor felvett Bálintnak, milyen tanácsot adnál neki?


Az akkor felvett Bálintnak és a mostani Bálintnak is azt mondanám, hogy

bízzon magában és amit csinált, azt ne csinálja máshogy. Semmit nem bántam meg és semmit nem csinálnék máshogy, hiszen akkor ma nem az lennék, aki.

Ami a legfontosabb volt, hogy egyenes tartásra neveltek, nem szoktam, nem is tudok hazudni, egyszerűen nem látom értelmét. És közben hiszek benne, hogy minden okkal történik. Ezért nem mondanám egyik Bálintnak sem, hogy másként csináljon bármit is.


Azt, hogy bízzon magában - vagy bízz magadban – azért emeled ki, mert hajlamos vagy megkérdőjelezni magad, vagy nagyon befolyásol mások visszajelzése?

A számomra fontos emberek tudnak leginkább hatást gyakorolni rám. Néha hagyom magamat befolyásolni vélemények által, de közben mindig rá kell döbbennem, hogy nekem kell döntenem, soha nem várhatom el ezt mástól. Álmodozó típus vagyok, szeretek a gondolataimba révedve, hosszasan elidőzni.



Fotó: Gyenes Fanni


Itt reflektálnék a második söralátétre, a Dsida-idézetre.


„S miért lát kicsivel többet az ember, ha csöndesen ül egy percig... így... s behúnyja a szemét?...”

(Dsida Jenő: Megint csupa kérdés (részlet))


Hiszek abban, hogy fontos pillanatok azok, amikor egy kicsit le tudjuk lassítani az időt magunk körül. Szeretek csak úgy ülni otthon a kanapémon, a szabadban egy domboldalon csillagokat bámulni, az utcán megállva csak nézni a várost. Van egy kedvenc utcasarkom a városban, a Szentkirályi - Bródy Sándor sarok, ahol imádok megállni éjszaka és hosszú percekig csak gondolkodom. Ez egy kevéssé forgalmas útszakasz, percekig is tudok úgy ott állni, hogy nem jön senki, semmi. Ameddig a szem ellát, egyenesek az utcák, így azt szoktam elképzelni, hogy ha nem lennének ott háztömbök, akkor olyan, mint egy nagy mező. Vonzanak a sík tájak, szeretem legeltetni rajtuk a szememet.


Egy próbafolyamat során sok visszajelzést kapsz a rendezőktől, kollégáktól. Amikor benne vagy egy alkotófolyamatban, el tudnak bizonytalanítani a visszajelzések?


Kevésbé kéne vágyni a megfelelésre, bár a felnőtté válással sokat lefaragtam már ebből. Amikor az Egyetemre kerültünk, elképesztően sok energiám ment el arra, hogyan legyek jobb, ügyesebb, hogyan épüljek, hogyan bővítsem a színészi fegyvertáramat. Olykor szem elől tévesztettem magát a legfontosabb célt, a játék örömét, az együtt alkotásnak az örömét.


Kiemelted, hogy nagyon fontos számodra a csend, a nyugalom. Most volt két hónapunk, hogy reflektáljunk magunkra. Hogyan élted meg a karantént? Milyen volt az első hírek hatása, milyen volt az utána következő időszak?


Összességében ez egy nagyon jó időszak volt, szerintem sok kollégám így van ezzel. Jó volt pihenni, kicsit rálátni a dolgokra, vissza-vagy előre tekinteni, summázni. Amikor jöttek az első döntések, az furcsa volt, mert a mi életünkből nem tudunk olyan példát mondani, hogy egy világ konszenzusban bezárja magát a lakásába és hónapokra otthon marad. Fájt, hogy nem játszhatunk. Mégis, amikor hetente kaptam a próbatáblákat, mindig arra gondoltam, hogy jó lenne még egy kicsit itthon maradni ebben a pihenésben, ebben az óvó-védő közegben.


Egyetem után egy évig szabadúszó voltál, 2015 óta pedig a Thália társulatának voltál tagja. A következő évadban a k2 Színházhoz szerződtél. Mikor kezdtél el azon gondolkodni, hogy lezárod a „tháliás” időszakot, mi indított el ebben?


Nyitott, utazó lelkű ember vagyok. Február elején mondtam fel, a felmondásom előtti másfél hétben fogalmazódott meg bennem a döntés. Azzal próbáltam segíteni a Thália Színháznak, hogy időben szólok, nyíltan kommunikálok. Nem volt rossz érzés bennem, de úgy éreztem, a fejlődésemhez tovább kell állnom. Harminc éves lettem, most vagyok erőm teljében, színészi teljesítőképességem csúcsán, miért ne próbálnám meg, hogy mit érek, miért ne csinálnék valami olyat, ami most jobban foglalkoztat? Még nincs gyerekem, miért ne mennék bele egy ismeretlen helyzetbe? Érdekelt a szabadúszás is, érdekelt az is, hogy egy vagy több másik intézményben kaphassak új impulzusokat. Nagyon szerettem ezzel a csapattal lenni és hiányozni fognak, de most mennem kell, és majd meglátjuk, mi lesz. A Tháliában végül nem tartok meg darabokat.


Pedig a 2019/2020-as évadban nagyon sok szereped volt, ha jól tudom játszottál a Bernd Róza, Trainspotting, A kulcslyukon át, Bolha a fülbe, Oscar, Alul semmi című előadásokban. A gyilkosság az Orient Expressen című darab premierje a veszélyhelyzet miatt elmaradt.


Igen, sűrű évad volt, de nem viszek tovább egy szerepet sem.




Gondolkodtál abban, hogy más kőszínházba menjél, akár vidékre?


Abszolút! Ez mindig attól függ, hogy hol milyen alkotóközösség van, milyen szerepeket tudnak kínálni. Azokat hívtam fel legelőször, akikkel már dolgoztam és úgy éreztem, hogy van bennem még egy jó értelemben vett hiátus, még folytatnám velük a munkát. Érdekes, hogy a vidéket mondod, mert az Egyetem után én csak véletlenül lettem szabadúszó, Székesfehérvárra szerettem volna menni. Ott dolgozott Horváth Csaba és általánosságban is nagyon izgalmas darabok készültek ott. Sokat egyeztettem Szikora Jánossal, jártam le bemutatókat, előadásokat nézni és megtetszett a társulat a légkör. János sajnos későn jelzett arról, hogy nem tudnak a társulatnál fogadni, így egy évre szabadúszó lettem, ami egyébként egy őrületes évad lett, hét vagy nyolc bemutatóval. Ezután keresett meg a Thália Színház. Érdekelt a nagyközönség előtt való debütálás, a hatszáz fős nézőtér, érdekeltek a darabok, amelyekre hívtak.


Hogy találtatok egymásra a k2-vel?


Gyakorlatilag mindenkit ismertem a k2-ből, sokan jó barátaim. Amikor a két rendező megkeresett ( Fábián Péter és Benkó Bence, a k2 Színház alapítói-a szerk), hogy szeretnének velem beszélni, rájöttem, hogy egyértelmű a választás: izgalmas alkotókörnyezet, barátokkal, új szerepekkel.


Milyen bemutatókkal készültök az új évadra, milyen szerepeid lesznek?


Egy elmaradt bemutató pótlásával kezdünk, melynek címe Algoritmus, ezt követi két tantermi anyag november elején, amit szimultán fogunk próbálni. Benkó Bence Hamletet rendez melyben Piti Emőke, Borsányi Dani és Formán Bálint dolgoznak majd, én pedig Fábián Péter Anyegin rendezésében játszom majd, partnereim Gyöngy Zsuzsi és Király Dani. A téli hónapra is tartogattunk izgalmakat, de egyenlőre arról nem árulhatok el semmi, és az évadot Király Dani Rosencrantz és Guildenstern rendezése zárja április elején. Ezek így csak felsorolt címeknek tűnnek, de mivel a k2-ről van szó, biztosak lehetnek benne a nézők, hogy itt még várható 1-2 csavar!


Mit tudhatunk az Anyeginről?


Az Anyeginhez másfél hónapig dolgoztunk egy előtanulmányon: heti két-három alkalommal, két órán át chateltünk fiktív karakterek nevében. Én vezettem egy verses blogot is hozzá. Ez a heti pár alkalom annyira megterhelő volt, mint egy hagyományos próbafolyamat, most értünk a végére és most tudtuk meg, hogy pontosan mit fogunk csinálni, mert eddig Petya szándékosan nem árulja el nekünk, hogy az eredeti mű nem befolyásolja a cselekedeteinket, beszélgetéseinket (amik a szövegkönyv törzsét alkotják majd). Az Anyegin a közösségi média uralta mindennapjainkra fog reagálni, mindenféle aspektusra, a zaklatásokra, social mediara, és általánosságban arra, hogy egy idea mit művel az ember fejében. Az én szerepem Lenszkij lesz, a fiatal idealista barát, akivel talán a legkegyetlenebb a történet.

Szerinted hogyan lehet a színház segítségével érzékenyíteni a fiatalokat?


Az alapvetően klasszikus frontális színháznál már sokkal modernebb formák vannak. Szuper, hogy el lehet vinni egy előadást egy osztályterembe, kiemelve a színházi körülmények közül. Az osztályokkal olyan témákról lehet beszélgetni, amelyekben magukra ismerhetnek- átvitten, mégis egészen konkrétan. Az Anyegin is ezért lesz jó: egy új, biztonságos távolságot teremt, miközben róluk szól. Eke Angélával csináltam már ilyet, az Elfog/Adsz-ot, ami egy szavak nélküli előadás és a kirekesztésről szól. Mozgással és zenével mutattuk be ezt, olyan diákok előtt is játszottuk, akik még sosem voltak színházban és ebben az absztrakt, elemelt formában tökéletesen értették az első perctől az utolsóig.


Az Elfog/Adsz-ot a mai napig játsszátok?


Igen, tavaly tíz-tizenöt különböző városban voltunk országszerte, idén is ez várható és nagyon izgalmas. Itthon kevéssé van annak tradíciója, hogy valaki kiül a színpad szélére és feltesz egy kérdést. A magyar színházcsinálás nem itt tart, főleg a nézői nevelés tekintetében, nehéz, amikor nem nyitott arra a szakma vagy a kultúrpolitika, hogy egy kis innovációt kaphasson a színház. Nem azt mondom, hogy mindenkinek lakásszínházban kel játszania, de fontos, ha valami váratlanabb, nem klasszikus színházi formát is láthasson a néző. A sokféleség kitágítja a gondolatokat, lehetőséget ad a fejlődésre.


A Mady Baby című előadásotokat láttam Budapesten, a Jurányi Házban. Az sem mondható egy klasszikus színházi formának, ha klasszikus alatt azt értjük, hogy a színház felépítése a színpad, amivel szemben a nézőtér van, és nem lépnek ki ebből a keretből. Nagyon komoly témát dolgoz fel Gianina Carbunariu darabja. Három román fiatalról szól: két fiúról, és egy lányról. Madalina az Írországban élő barátjához utazik, a repülőn találkozik egy szintén román fiúval. Spoilerek nélkül annyit elárulhatunk az olvasónak, hogy a lányt kihasználják, egy eszköz számukra, egy pénzkereseti forrás. Tervezitek vinni más városokba?


A Mady Baby a TITÁNium egyik nyertes pályázata, a FÜGE produkció által jött létre az előadás, Radnai Márk rendezte és Hartai Petrával és Mózes Andrással játsszuk hárman. A pályázatban szerepelt az, hogy szeretnénk, ha mobil lehetne a díszlet és ezáltal sokfelé vihetnénk országszerte. Továbbá, hogy a mobilsága mellett kompakt is lehessen és akár egy mikrobuszba beférjünk. Abszolút tervben van a “turné", de a vírus miatt csak néhányszor játszottuk. Nagyon fontos témát dolgoz fel, a családon vagy kapcsolaton belüli erőszakot, prostitúciót, kiszolgáltatottságot. Az erőszak sokféle lehet és ebben egy konkrét fizikalitású erőszakról van szó, konkrét végcéllal.


Gondolkodtatok színházi nevelőprogramon, amit az előadás köré építenétek?


Elég megrázó és megterhelő anyag, nem könnyű utána beszélgetni. Lehet, hogy jól fel tudná oldani, de nem hiszem, hogy mindenképpen feloldozást akarunk - az alapmű sem- ezért nem cél, hogy ez minden alkalommal megtörténjen. Bár van egy elég komoly előtanulmányunk, de nem hiszem, hogy szakértőként szabadna erről beszélnünk, hogy mi többet tudhatnánk erről, mint azok, akiket ez érint. Szükség van szakemberek jelenlétére egy ilyen beszélgetésen. Hatalmas a felelősség ez, ingoványos talaj, kényes téma. Összpróbákkal együtt már vagy harmincszor eljátszottuk, de minden alkalommal nyomasztó volt hazamenni, átcsöppenni a civil életbe.





Fotók a Mady Baby című eladásból.

1. kép: Bán Bálint, 2. kép: Bán Bálint, Hartai Petra, 3.kép: Bán Bálint, Hartai Petra

4. kép: Mózes András, Bán Bálint, 5. kép: Hartai Petra, 6.kép: Hartai Petra, Mózes András, 7. kép: Hartai Petra, Bán Bálint

A képeket készítette: Juhász Éva


Hogyan készültél fel erre a darabra?


Két, nagyon eltérő férfiszerep van a darabban, de abban hasonlítanak, hogy a saját céljaikat akarják elérni és ehhez minden eszközt felhasználnak, akár a másik életét is. Amikor megnyertük a pályázatot, volt a fejemben egy kép a színészekről. Én ezt a produkciót produkciós vezetőként szerettem volna csinálni. Andris ötlete volt, hogy játsszuk mi, de akkor sem tudtuk még, hogy ki lesz ki. Bár mindkét szereplő visszataszító, de színészként, megformálásra nagyon is csábítóak. Radnai Márknak komoly munkája volt a felkészülésünkben. Rengeteg cikket olvastunk, dokumentumfilmeket, videókat néztünk a témában.


Hogy találtatok rá a női szereplőre, Hartai Petrára?


Olyan színésznőt szerettünk volna a szerepre, aki képes egyszerre törékeny és erős lenni. Ez a legnehezebb, legterhesebb szerep az előadásban. Ugyanakkor külcsín tekintetében fontos volt, hogy csinos legyen, el tudjuk hinni neki azt is, hogy huszonéves, sőt, azt is, hogy tizenöt. Ez leszűkítette a jelöltek körét, és akik a fejünkben voltak, azokat megnéztük egy-egy előadásban. Mindenkinek elmondtuk, hogy mit keresünk és rájuk is gondoltunk, de vannak más színészek is a fejünkben. Petrát A salemi boszorkányokban láttuk Szombathelyen. Ismertük már egymást, ahogyan a többiekkel is, de Andrissal a csillagok együttállását éreztük abban a pillanatban. Valami megszületett Petrával, amiről tudtuk, hogy pótolhatatlan ehhez az előadáshoz.


Előtte Mózes Andrással a Trainspotting című előadását játszottátok, szintén egy nehéz előadást. Hogyan tudsz váltani egy-egy megterhelő szerepről egy könnyedebbre és fordítva?


Az az igazán jó dolog, ha válthatsz. Sok színész éppen attól szenved, hogy túl sokat használják a drámai vénájukat. Egy-egy ilyen véresebb anyag belülről táplálkozik, emészt, egy komédiát sokkal könnyebb örömből, felszabadultan játszani. Olyan, mintha a mérleg egyik nyelvében lenne az egyik muníció, a másikban a másik, mindig kivennél egy kanállal valamelyikből és beraknád középre. Ha mindig csak az egyikből szednél, akkor az másikban felgyűlne, ebben meg elfogyna. Pont úgy a jó, hogy néha ilyen, néha olyan darabban dolgozhatunk.



Fotó a Trainspotting című előadásból.

A képen: Mózes András és Bán Bálint

Fotó: Puskel Zsolt


Mondtad, hogy a Thália Színházban egy szerepedet sem tartod meg. Milyen bemutatóra készülsz jelenleg?


Dunaújvárosban próbálok. A Sándor Mátyás című darabot rendezi Léner András. Zenés, színes kavalkád, hatalmas színész-és tánckarral. Egy őrült nagy gépezetbe kerültem most bele és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőle. Egy kis Shakespeare, egy kis Kleist, egy kis ilyen, egy kis olyan, érdekes egyveleg az anyag. Van benne szerelmi szál, politikai történések, ármány és intrika.


Ebben kikkel dolgozol együtt?


A teljesség igénye nélkül, akikkel már jobban megismerkedtem, vagy korábbról ismertük egymást: Hermányi Mariannal, Ágoston Péterrel, Őze Áronnal, Sipos Imrével, Tőkés Nikivel. Rengetegen vannak, akikkel még soha nem dolgoztam együtt. A próbák alatt gyakorlatilag ismerkedem is. A szorosabb partnerem Földes Tamás, akivel most mennek az első próbáink, úgyhogy most fog kiderülni, jól működünk-e együtt. Közel áll egymáshoz a két férfi karakter, igazi jó barátok, egyfajta Stan és Pan.


Mennyi időd van színházba járni?


Azt hiszem, nem nézek elég színházat, pedig tudom, milyen felüdítő és milyen fontos az, hogy a kollégáimat nézzem, hogy külföldi, vagy vidéki produkciókat lássak. Legutóbb a Katonában láttam A Platonovot, zseniális előadás és nagyon inspiratívan hatott rám az, amit a kollégák ilyen hittel, örömmel csinálnak. A Nemzetiben is láttam egy szerb Ivanovot és nem hittem el, hogy milyen színvonalon játszanak. Azt mutatta az előadás, amit a legjobban szeretek a színházban: nem úgy csináltak, mintha, hanem tényleg úgy éreztem, hogy az életüket látom. Ha az egyik színész éppen úgy érezte, csak percekig ült egy helyben és az nem egy kitett ülés volt, hanem ott ő valóban elunta magát vagy átgondolta az életét. Nincs elsietve, ez a tempója az előadásnak. Akkor értettem meg igazán, hogy Ivanovnak mi a valós drámája. Szeretek járni a Szkénébe, Pintér Béla nagyon inspirál. A k2-darabok közül utoljára a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című anyagot láttam, oda voltam érte. Többet kéne járnom Miskolcra, Pécsre, Debrecenbe, Szombathelyre, Veszprémbe, stb.

Milyen célokat állítasz magad elé a következő évadra? Vannak elvárásaid magaddal szemben? Miben akarod legyőzni magad?


Napi szinten állok küzdelemben magammal. Akár az étkezésemben, akár az időm beosztásában, a testi korlátaim tágításával. Amit kitűztem, azt el tudom érni azáltal, hogy a k2-ben vagyok. Elmélyülni szerettem volna jobban. Szeretnék kicsit jobban visszakerülni abba a vérkeringésbe, amiből a Tháliában töltött öt év alatt kikerültem, többet szeretnék együtt dolgozni alkotótársakkal. A Thália is jó volt és ez is jó lesz.


Önmagad legyőzésére és kicsit a csendre is visszatérve: jól olvastam, hogy voltál az El Caminón?


Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt! Vissza kell még mennem befejezni, mert balesetem lett és félbehagytam. Sportemberként sok mindent magammal való harcnak élek meg és szeretem is próbára tenni magamat, érdekes módon a mással való versengést viszont nem nagyon szeretem.

Elképesztő tempót diktáltam magamnak, túlzásba vittem az iramot és lelkileg sem voltam rendben. De magát az ott töltött időt semmihez sem tudom hasonlítani, azt a szabadságot, élményt, örömöt: felfoghatatlan. Az ember megszabadul minden láncától, minden sallangtól.


A váltással is tulajdonképpen próbára teszed magad.


A Thália-k2 fordulat egy bátor döntés és egy abszolút nehezebb út keresése, a kényelem félretétele. Van Vonnegutnak egy híres beszéde: „Használjanak fényvédő krémet.” Nagyon jó tanácsokat ad az élethez ebben a szövegben, humorral, szeretettel. Többek közt azt is mondja, hogy minden nap csináljunk valami olyat, ami kényelmetlen.


Vonnegut beszédéből :

„Hölgyeim és Uraim, idei végzősök!


Használjanak fényvédő krémet. Ha a jövőt illetően csupán egyetlen tanácsot adhatnék, az a fényvédő krém lenne. A fényvédő krém hosszú távú áldásait a tudósok igazolták, viszont a többi tanácsomnak nincs egyéb alapja, mint saját összekuszálódott tapasztalásaim. Ezeket most szétosztogatom.

(…)

Élvezzék ifjúságuk hatalmát és szépségét

(…)

Ne aggódjanak a jövő miatt. Vagy aggódjanak, de tudniuk kell, hogy az aggódás körülbelül annyit segít, mint szöveges példának a rágógumi.

(..)

Minden nap csináljanak valamit, amitől rettegnek. Énekeljenek. Törődjenek a más emberek érzéseivel. Ne tűrjék, ha más emberek nem törődnek az Önök érzéseivel. (...)"


Forrás: Használjanak fényvédő krémet! – Kurt Vonnegut (kattintható)

Nem mehetünk el a közelmúlt eseményei mellett. A SZFE épülete elé rendezett tüntetésen te voltál a bemondó. Hogy lehet erre a szerepre felkészülni? Hogyan élted meg az elmúlt heteket, és azóta a döntést?


A színházi tüntetésen elvállaltam a konferanszié szerepét. Eredetileg nem akartam, mert féltem, hogy ha én elrontok valamit, akkor az magát az ügyet fogja rossz színben feltüntetni. Végül úgy éreztem, egy életre bánnám, ha azt a rengeteg jót, amit az egyetemről kaptam, nem adnám vissza azzal, hogy megteszek mindent, ami tőlem telik. Ha erre kérnek, annak kutya kötelességem eleget tenni. Végtelenül szomorú vagyok a dolgok jelenlegi állása miatt, és főleg az bosszant, hogy olyan emberek csatározása határozza meg az én életemet, akik saját sértettségük miatt szájzárat kaptak, és túl sok forog most kockán, mintsem, hogy ezt egy vállrándítással el lehessen engedni a fülünk mellett.

Sok sikert kívánok a következő évad bemutatóihoz!


Az interjút készítette: Zelei Ágnes

Szerkesztő: Fülöp Enikő

Borító fotó: Gyenes Fanni

681 views

©2019 by Színházista by Zelei Ági